1 év 9 hónap 2 hét 3 nap

Egészen pontosan ennyi időt töltöttem Írországban. Ha nem számoljuk a látogatásokat, de ebbe csak a ki- és a hazacuccolás közötti időszak számít bele.

Olyan nagyon nem sok idő, de nem is kevés. Sok minden belefért, de sok minden nem. Most megpróbálom összeszedni, mit tanultam, milyen tapasztalatokat gyűjtöttem, és melyek azok a tényezők, amik nehezítik a mindennapi életbe való visszaszokást (van ilyen szó?) itthon.

Ha mostanában bárki megkérdezi, milyen volt, milyen az élet Írországban, csak egyet tudok mondani: nyugodt. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy lassabb az élet, két kézzel téptem a hajam, ha valami nem haladt a kellő sebességgel, de idővel megszoktam, néhány szituációban át is vettem ezt a mentalitást. Nem tudom már magam felhúzni, ha pl. nem jön időben a busz. Nem hajolok ki teljes felsőtesttel, hogy jobban lássam, mi fordul be a kanyarban. Majd jön, amikor akar.

Ami a nagyobb gondot fogja okozni, és szinte azóta edzem magam rá, amióta kint vagyunk/voltunk, a dohányzás. Először furcsa volt, de nagyon tetszett, hogy bárhova beültünk meginni valamit, bárhova mentünk szórakozni (akár táncos helyre), sehol sem lehetett dohányozni, csak az udvaron vagy a pub előtt. Hazaérve nem volt a hajunk és a ruhánk büdös, nem kellett fulladozni, amíg üldögéltünk, és akár családostól, kisgyerekkel is részt lehetett venni bármelyik pub által szervezett buliban. Persze, nem az éjszakai pörgésre gondolok.:) Sejtem, hogy nem lesz egyszerű, ha itthon szeretném kiválogatni azokat a helyeket, ahol nem kell szagolni a füstöt, de igyekszem.

Aztán itt van az öltözködés. Eleinte furcsán szemléltem a lányokat (és a fiúkat is, de az ő öltözködésük kevésbé extrém), ahogy látszólag válogatás nélkül dobálták magukra a ruhát. Úgy tűnt, azt vették fel, ami a kezükbe akadt. Már kezdem úgy gondolni, hogy ez nem igaz. Egész egyszerűen számukra azok a ruhák egymáshoz illőek, és abban érzik jól magukat. Most, hogy eltöltöttem pár napot a városban, amikor az ügyeket intéztem, azt láttam, hogy mindenki szinte egyformán öltözik. Pár óra elteltével kicsit unalmas, hogy majdnem ugyanazokat a ruhákat látom. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az ír öltözködés. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy konkrétan az hiányzik-e, de tény, hogy kevésbé színes a város összeképe.

Biztosan lesz még egy halom dolog, amivel kapcsolatban el kell hagynom a dublini gondolkodást, és ezt nem nagyképűségből mondom. Majdnem 2 év nagy idő ahhoz, hogy a mindennapi élethez szükséges dolgokat megszokja az ember. Most újra meg kell szoknom, hogy az árak több nullával végződnek, és ritkán érnek véget a második számjeggyel. Nem lesz nehéz, csak az első napokban lesz furcsa, azaz mostanában.:)

Mivel írországi pályafutásom most lezárult, a főhadiszállás elköltözött, ez a blog elvesztette aktualitását. Ez nem azt jelenti, hogy elhallgatok, csak költözöm. Ismét. Most ide.

Szép volt, jó volt. Talán még jövök.

Hazaút

Este igyekeztem minden olyan dolgot elpakolni, amire már nem volt szükségem az indulás előtt, aztán rendeltünk pizzát és megnéztük a Cocktail című filmet, mivel éppen azt adták a tévében. Nem is tudom, milyen volt az utolsó este. Szomorú, csendes.
Reggel aztán szépen lassan bekerültek az utolsó cuccok is a bőröndbe, kézipoggyászba, illetve a dobozba, ami majd a futárcég furgonjában lapulva teszi meg a Dublin-Budapest útvonalat valamikor szeptemberben. A megengedett 20 kg helyett 23,5 kg volt a bőröndöm, a kézipoggyászom is elérte a megengedett 6 kg-t, és a kézitáskám (retikül?) is leginkább egy labdára hasonlított, mégis elindultunk anélkül, hogy bármit kivettem volna. Megoldjuk.:)
A reptéren először az erre kialakított oszlopnál megszereztük a beszállókártyámat, majd Attila elindult a csekkoló sor felé, amikor észrevettem valamit. Nevezetesen egy kosárszerű valamit egy oszloppal, rajta a szöveggel, hogy ha nem vagyunk biztosak abban, hogy megfelelő méretű a kézipoggyászunk, kosárba helyezve ellenőrizhetjük. Ha belefér, akkor rendben. A kosáron egy másik felirat is szerepelt. Nem is felirat, inkább egy szám és egy mértékegység: 10 kg. Integettem Attilának, hogy jöjjön vissza. Nem tetszett neki a dolog, biztos azt gondolta, valamivel már megint húzni akarom az időt, és miért nem lehet elmondani, miért kell visszamennie. Azt szerettem volna, ha a saját szemével látja.:) Ezen felbuzdulva kerestünk egy mérleget, majd elkezdtük a cuccok módszeres átpakolását a nagy bőröndből a kicsibe. Végül a kicsi 9,2 kg lett, a nagy még mindig 21,5 kg. Megpróbáltam a feladását. Minden probléma nélkül sikerült. A kézipoggyászt le sem mérték. Minden ellenőrzésen csont nélkül átjutottam.
Az repülőút sem volt vészes. Attól eltekintve, hogy egyedül utaztam, és ezáltal halálra untam magam, egész kibírható volt. Nem volt ugyan sima, kétszer is turbulenciába kerültünk, de számomra is érthetetlen módon eszembe sem jutott félni. Magamra sem ismertem.:) A második turbulencia érkezésekor éppen a mosdóban tartózkodtam. Éreztem, hogy jobban mozog a gép, mint szokott, de mivel nem szóltak, hogy maradjunk a helyünkön, nem izgultam. Már visszaültem a helyemre, amikor a kedves női hang arra kért minket, hogy a turbulencia miatt kapcsoljuk be az öveket.:) Gondolom, a nyilvános WC-ket, valamit azok használati módját nem kell bemutatni.:) Nos, ez turbulencia esetén semmivel sem egyszerűbb.:) Már nem mondhatom, hogy kimaradt az életemből.:)
Jó 20 perces késéssel indultunk, mégis a tervezettnél korábban szálltunk le. Nem az én bőröndöm volt az első, így eltöltöttem egy kis időt a pörgő táskák mellett, aztán végre találkozhattam a fogadóbizottsággal: anyuval és Attila szüleivel. Beugrottunk még Rákospalotára lecsót enni:), megnéztük Attila bátyjáék esküvői képeit, majd Salgótarján felé vettük az irányt. Nem sokkal éjjel 11 után értünk haza. Berci macska eleinte feltűnően került, kinyilvánította nemtetszését, hogy megint hosszú időre eltűntem, de este már a fejemen aludt.:) Itthon vagyok.

Utolsó hét

A megbeszéltek értelmében hétfőtől szerdáig még mentem Annara vigyázni. Ott voltam, amikor kijött az első nap az iskolakapun. Nekem mondta el először, hogy milyen volt az első nap. Lelkes volt, kész az új ismeretek befogadására. A második nap már nem volt ilyen felelőtlenül boldog. Kiderült, hogy nem úgy van az, hogy nem lesz írásbeli házi feladat, és a tanárnő keményen odaszól, ha nem olyan a külalak, amilyennek ő szeretné. Láttam Annan, hogy ezen kicsit meglepődött, hiszen tavaly csak egy kis ejnye-bejnye volt. Hát, igen. Kérem szépen, nehéz a harmadikosok sorsa.:)
Akármennyire is nehéz, de eljött az utolsó nap. Anna ugyanúgy mókázott, viccelődött, táncolt, énekelt, mint máskor. Mintha nem az utolsó "hivatalos" napom lenne náluk. Veronica kedden azt mondta, nem lesz itthon időben, hanem majd Gerry. Gondoltam, jobb is lesz így. Semmi fájó búcsúzkodás. Hát, nem így történt. Igaz ugyan, hogy nem ért haza időben, de amikor eljött a "műszak" vége, Gerry mondta, hogy Veronica már a sarkon van. Na, jó, akkor megvárom. A vége egy nagy beszélgetés lett. Könnyek nélküli, de szomorkás elválás. Kaptam tőlük búcsúajándékot is, amit egyáltalán nem vártam, és kicsit kellemetlenül is éreztem magam, mivel én semmit sem tudtam adni. Májusban még nem tudtam, hogy legközelebb már nem látogatóba jövök, így volt semmi hungarikum a táskámban. Az rendben, hogy van Dublinban magyar bolt, de mégsem vihetek nekik búcsúajándékként Erős Pistát.:) Megyek én még arra, majd akkor viszek nekik valami szépet. Kaptam tőlük egy nemezelt kitűzőt, egy kelta mintájú fülbevalót és egy képeslapot, amelybe mindhármuk e-mail címét beleírták. Igen, kérem szépen, Annanak is van e-mail címe. Mondom, hogy nagylány.:)
Megeskettek, hogy bármikor járok arra, nem megyek úgy el, hogy nekik nem szólok. Ezt nem volt nehéz megígérni. Átadtam én is anyu meghívását, és biztos vagyok benne, hogy valamikor útra is kelnek Magyarország felé. Remélem is!:)
Nem búcsúztuk el, inkább elköszöntünk. Mindannyian tudjuk, hogy fogunk még találkozni, és ez jó érzés. Így utólag átgondolva fogalmam sincs, hogy gondoltam, hogy Veronicaval nem találkozom az utolsó napon. Hogy jutott egyáltalán eszembe, hogy ez a kedves nő nem akar tőlem elbúcsúzni? Nem miattam, hanem azért, mert ez nem lenne jellemző rá. Hiányozni fognak. Nemcsak ők. Attila is. Ő a legjobban. Csöpi is, és mindenki, aki hozzátartozott a mindennapjaimban az elmúlt 2 évben.