1 év 9 hónap 2 hét 3 nap

Egészen pontosan ennyi időt töltöttem Írországban. Ha nem számoljuk a látogatásokat, de ebbe csak a ki- és a hazacuccolás közötti időszak számít bele.

Olyan nagyon nem sok idő, de nem is kevés. Sok minden belefért, de sok minden nem. Most megpróbálom összeszedni, mit tanultam, milyen tapasztalatokat gyűjtöttem, és melyek azok a tényezők, amik nehezítik a mindennapi életbe való visszaszokást (van ilyen szó?) itthon.

Ha mostanában bárki megkérdezi, milyen volt, milyen az élet Írországban, csak egyet tudok mondani: nyugodt. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy lassabb az élet, két kézzel téptem a hajam, ha valami nem haladt a kellő sebességgel, de idővel megszoktam, néhány szituációban át is vettem ezt a mentalitást. Nem tudom már magam felhúzni, ha pl. nem jön időben a busz. Nem hajolok ki teljes felsőtesttel, hogy jobban lássam, mi fordul be a kanyarban. Majd jön, amikor akar.

Ami a nagyobb gondot fogja okozni, és szinte azóta edzem magam rá, amióta kint vagyunk/voltunk, a dohányzás. Először furcsa volt, de nagyon tetszett, hogy bárhova beültünk meginni valamit, bárhova mentünk szórakozni (akár táncos helyre), sehol sem lehetett dohányozni, csak az udvaron vagy a pub előtt. Hazaérve nem volt a hajunk és a ruhánk büdös, nem kellett fulladozni, amíg üldögéltünk, és akár családostól, kisgyerekkel is részt lehetett venni bármelyik pub által szervezett buliban. Persze, nem az éjszakai pörgésre gondolok.:) Sejtem, hogy nem lesz egyszerű, ha itthon szeretném kiválogatni azokat a helyeket, ahol nem kell szagolni a füstöt, de igyekszem.

Aztán itt van az öltözködés. Eleinte furcsán szemléltem a lányokat (és a fiúkat is, de az ő öltözködésük kevésbé extrém), ahogy látszólag válogatás nélkül dobálták magukra a ruhát. Úgy tűnt, azt vették fel, ami a kezükbe akadt. Már kezdem úgy gondolni, hogy ez nem igaz. Egész egyszerűen számukra azok a ruhák egymáshoz illőek, és abban érzik jól magukat. Most, hogy eltöltöttem pár napot a városban, amikor az ügyeket intéztem, azt láttam, hogy mindenki szinte egyformán öltözik. Pár óra elteltével kicsit unalmas, hogy majdnem ugyanazokat a ruhákat látom. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az ír öltözködés. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy konkrétan az hiányzik-e, de tény, hogy kevésbé színes a város összeképe.

Biztosan lesz még egy halom dolog, amivel kapcsolatban el kell hagynom a dublini gondolkodást, és ezt nem nagyképűségből mondom. Majdnem 2 év nagy idő ahhoz, hogy a mindennapi élethez szükséges dolgokat megszokja az ember. Most újra meg kell szoknom, hogy az árak több nullával végződnek, és ritkán érnek véget a második számjeggyel. Nem lesz nehéz, csak az első napokban lesz furcsa, azaz mostanában.:)

Mivel írországi pályafutásom most lezárult, a főhadiszállás elköltözött, ez a blog elvesztette aktualitását. Ez nem azt jelenti, hogy elhallgatok, csak költözöm. Ismét. Most ide.

Szép volt, jó volt. Talán még jövök.

Hazaút

Este igyekeztem minden olyan dolgot elpakolni, amire már nem volt szükségem az indulás előtt, aztán rendeltünk pizzát és megnéztük a Cocktail című filmet, mivel éppen azt adták a tévében. Nem is tudom, milyen volt az utolsó este. Szomorú, csendes.
Reggel aztán szépen lassan bekerültek az utolsó cuccok is a bőröndbe, kézipoggyászba, illetve a dobozba, ami majd a futárcég furgonjában lapulva teszi meg a Dublin-Budapest útvonalat valamikor szeptemberben. A megengedett 20 kg helyett 23,5 kg volt a bőröndöm, a kézipoggyászom is elérte a megengedett 6 kg-t, és a kézitáskám (retikül?) is leginkább egy labdára hasonlított, mégis elindultunk anélkül, hogy bármit kivettem volna. Megoldjuk.:)
A reptéren először az erre kialakított oszlopnál megszereztük a beszállókártyámat, majd Attila elindult a csekkoló sor felé, amikor észrevettem valamit. Nevezetesen egy kosárszerű valamit egy oszloppal, rajta a szöveggel, hogy ha nem vagyunk biztosak abban, hogy megfelelő méretű a kézipoggyászunk, kosárba helyezve ellenőrizhetjük. Ha belefér, akkor rendben. A kosáron egy másik felirat is szerepelt. Nem is felirat, inkább egy szám és egy mértékegység: 10 kg. Integettem Attilának, hogy jöjjön vissza. Nem tetszett neki a dolog, biztos azt gondolta, valamivel már megint húzni akarom az időt, és miért nem lehet elmondani, miért kell visszamennie. Azt szerettem volna, ha a saját szemével látja.:) Ezen felbuzdulva kerestünk egy mérleget, majd elkezdtük a cuccok módszeres átpakolását a nagy bőröndből a kicsibe. Végül a kicsi 9,2 kg lett, a nagy még mindig 21,5 kg. Megpróbáltam a feladását. Minden probléma nélkül sikerült. A kézipoggyászt le sem mérték. Minden ellenőrzésen csont nélkül átjutottam.
Az repülőút sem volt vészes. Attól eltekintve, hogy egyedül utaztam, és ezáltal halálra untam magam, egész kibírható volt. Nem volt ugyan sima, kétszer is turbulenciába kerültünk, de számomra is érthetetlen módon eszembe sem jutott félni. Magamra sem ismertem.:) A második turbulencia érkezésekor éppen a mosdóban tartózkodtam. Éreztem, hogy jobban mozog a gép, mint szokott, de mivel nem szóltak, hogy maradjunk a helyünkön, nem izgultam. Már visszaültem a helyemre, amikor a kedves női hang arra kért minket, hogy a turbulencia miatt kapcsoljuk be az öveket.:) Gondolom, a nyilvános WC-ket, valamit azok használati módját nem kell bemutatni.:) Nos, ez turbulencia esetén semmivel sem egyszerűbb.:) Már nem mondhatom, hogy kimaradt az életemből.:)
Jó 20 perces késéssel indultunk, mégis a tervezettnél korábban szálltunk le. Nem az én bőröndöm volt az első, így eltöltöttem egy kis időt a pörgő táskák mellett, aztán végre találkozhattam a fogadóbizottsággal: anyuval és Attila szüleivel. Beugrottunk még Rákospalotára lecsót enni:), megnéztük Attila bátyjáék esküvői képeit, majd Salgótarján felé vettük az irányt. Nem sokkal éjjel 11 után értünk haza. Berci macska eleinte feltűnően került, kinyilvánította nemtetszését, hogy megint hosszú időre eltűntem, de este már a fejemen aludt.:) Itthon vagyok.

Utolsó hét

A megbeszéltek értelmében hétfőtől szerdáig még mentem Annara vigyázni. Ott voltam, amikor kijött az első nap az iskolakapun. Nekem mondta el először, hogy milyen volt az első nap. Lelkes volt, kész az új ismeretek befogadására. A második nap már nem volt ilyen felelőtlenül boldog. Kiderült, hogy nem úgy van az, hogy nem lesz írásbeli házi feladat, és a tanárnő keményen odaszól, ha nem olyan a külalak, amilyennek ő szeretné. Láttam Annan, hogy ezen kicsit meglepődött, hiszen tavaly csak egy kis ejnye-bejnye volt. Hát, igen. Kérem szépen, nehéz a harmadikosok sorsa.:)
Akármennyire is nehéz, de eljött az utolsó nap. Anna ugyanúgy mókázott, viccelődött, táncolt, énekelt, mint máskor. Mintha nem az utolsó "hivatalos" napom lenne náluk. Veronica kedden azt mondta, nem lesz itthon időben, hanem majd Gerry. Gondoltam, jobb is lesz így. Semmi fájó búcsúzkodás. Hát, nem így történt. Igaz ugyan, hogy nem ért haza időben, de amikor eljött a "műszak" vége, Gerry mondta, hogy Veronica már a sarkon van. Na, jó, akkor megvárom. A vége egy nagy beszélgetés lett. Könnyek nélküli, de szomorkás elválás. Kaptam tőlük búcsúajándékot is, amit egyáltalán nem vártam, és kicsit kellemetlenül is éreztem magam, mivel én semmit sem tudtam adni. Májusban még nem tudtam, hogy legközelebb már nem látogatóba jövök, így volt semmi hungarikum a táskámban. Az rendben, hogy van Dublinban magyar bolt, de mégsem vihetek nekik búcsúajándékként Erős Pistát.:) Megyek én még arra, majd akkor viszek nekik valami szépet. Kaptam tőlük egy nemezelt kitűzőt, egy kelta mintájú fülbevalót és egy képeslapot, amelybe mindhármuk e-mail címét beleírták. Igen, kérem szépen, Annanak is van e-mail címe. Mondom, hogy nagylány.:)
Megeskettek, hogy bármikor járok arra, nem megyek úgy el, hogy nekik nem szólok. Ezt nem volt nehéz megígérni. Átadtam én is anyu meghívását, és biztos vagyok benne, hogy valamikor útra is kelnek Magyarország felé. Remélem is!:)
Nem búcsúztuk el, inkább elköszöntünk. Mindannyian tudjuk, hogy fogunk még találkozni, és ez jó érzés. Így utólag átgondolva fogalmam sincs, hogy gondoltam, hogy Veronicaval nem találkozom az utolsó napon. Hogy jutott egyáltalán eszembe, hogy ez a kedves nő nem akar tőlem elbúcsúzni? Nem miattam, hanem azért, mert ez nem lenne jellemző rá. Hiányozni fognak. Nemcsak ők. Attila is. Ő a legjobban. Csöpi is, és mindenki, aki hozzátartozott a mindennapjaimban az elmúlt 2 évben.

Howth sokadszorra

Döntöttem. Vasárnap Howthra mentünk. A ha esik, ha fúj álláspontom bejött. Esett. Piszkosul. Akkor is csöpögött az eső, amikor elindultunk. Attila meg is próbált jobb belátásra bírni, többször kérdezte, hogy biztos akarok-e menni, de nem vontam vissza a döntést. Howth megér egy megázást, főleg, hogy egy jó darabig biztosan az utolsó lehetőséget hagytam volna ki.

A szokásos útvonalon haladtunk. A kikötőben most nem időztünk sokat, a mólóra nem mentünk ki, csak a fókáknak köszöntünk. Jöttek is, mintha rendeltem volna őket.:) Pózoltak, forogtak, az öregebb és a fiatalabb is.

Az első kiránduláshoz képest pillanatok alatt felértünk a hegy tetejére. Meg is jegyeztem, hogy olyan, mintha minden alkalommal rövidebb lenne a táv.:) Amikor felértünk, éppen nem esett, és a föld sem tűnt túl vizesnek, így nekivágtunk a világítótoronyhoz vezető ösvénynek. Mindenképpen szerettem volna megmutatni Attilának is, amit eddig kihagytunk. Tetszett neki. Naná.:)

Ahogy nézelődtünk Attila homokos tengerpartnak tűnő dolgot látott a mélyben. Mi a fene? Én ezt eddig még nem láttam. Elkezdtük keresni a lejáratot. Biztosak voltunk benne, hogy valahol lennie kell, hiszen emberek sétáltak a kavicsokon. Meg is találtunk. Velünk együtt egy család is megtalálta. Hosszas tűnődés után végül csak a férfiak vágtak neki. Kivártuk, amíg eldöntik, majd jól megnéztük, meddig tudnak lemenni. Amikor már a kutyával játszottak a parton, mi is elindultunk. Gyorsan kiderült, miért nem indultak el a család nőtagjai. Kiépített, de elég keskeny kőlépcső vezetett le, néhol vízátfolyás is volt. Ha már elindultunk, nem fordultunk vissza. Elég meredek volt, tudtuk, hogy visszafelé sokkal nehezebb lesz, de az a tengerpart kellett nekünk. Megkaptuk. Gyönyörű volt. Kiderült, hogy a kutya nem a jelenlévőkhoz tartozott, így mi is megörököltük a társaságát, amikor mindenki más elhagyta a terepet.

Végül feljött velünk. Arra tippelünk, hogy a környéken lakhat, talán éppen a világítótoronynál. Visszafelé tényleg sokkal nehezebb volt, és miután felértünk, még a táv fele előttünk állt, mire végre leülhettünk a Summit Inn puha padjaira. Ettünk, ittunk, megnéztük a Kerry és Meath megyék közti ír focimeccset (gaelic football), mert éppen az ment a tévében, majd hazaindultunk. Pont elment a DART, volt még kb. 30 percünk, így beültünk egy utolsó Guinness-re és Bulmers-re a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, majd tényleg hazajöttünk.

Koszosak voltunk és fáradtak, de tele voltunk élményekkel. Howth ennyit megért. Bármikor jöhet.

Activity

Úgy terveztem, hogy szombaton nem megyek sehova, hanem egész nap pakolok, takarítok, készülök az estére. Nos, ez részben meg is valósult. Az igaz, hogy nem mentem sehova, de úgy gondoltam, a nappaliba azért eljutok. El is jutottam, de akkor már bőven délután volt.:)

Mindenről a péntek este tehet. Mivel Kozi nem tudott szombaton csatlakozni a játékhoz, pénteken jött át, és mentük el a sportpubba. Az utolsó estére való tekintettel, nem Bulmers-t hoztak nekem, hanem Baby Guinness-t. Nincs köze a sörhöz, a nevét a külleme miatt kapta. Shot drink (kb. rövidital, de erről az égetett szesz jut eszembe), ennek megfelelően pici pohárban adják (nem tudom a pontos nevét). A sötét rész Tia Maria, a hab pedig Bailey's. Ha ügyesen öntik, és nem keveredik a két ital, akkor teljesen olyan, mint egy csapolt Guinness, csak sokkal kisebb. Finom.:) Nem tudom, mennyit hoztak a srácok, ők sem emlékeznek pontosan. Ráadásul még Bulmers is volt mellé. Azt hiszem, nem kell nagyon bizonygatnom, hogy a szombatom nem indult nagy pörgéssel.:) Felkeltem, szétnéztem, visszadőltem. Így zajlott a szombat délelőttöm és a kora délutánom, pedig nem éppen ezt kellett volna csinálnom. Végül közel jártunk a 4 órához, mire azt mondhattam, hogy érdemben bármit hozzá tudtam tenni a készülődéshez. Amikor eljött a megbeszélt 7 óra, még nem voltam készen, de mire mindenki megérkezett, csak az utolsó simítások maradtak.

Mivel nem ismerte mindenki egymást, beszélgetéssel kezdtünk. Közös erővel összeállítottuk a táblát (csak kártyáink vannak), majd miután elbénáztam a sorsolást, megegyeztünk, hogy ki kivel lesz. Ezután kezdődhetett a móka. Hát, mondanom sem kell, sokat nevettünk. Időnként lincselni akart a banda -többek között engem is-, amikor a csapattárs(ak) szerint jobban is lehetett volna mutogatni, de végül mindenki megúszta épp bőrrel.

Két dolgot kell megállapítanom az estével kapcsolatban. Egyrészt csinálhattunk volna már ilyen játéknapot máskor is, másrészt kár, hogy Petráékkal csak most találkoztunk, amikor hazafelé veszem az irányt.

Pub Quiz

Csütörtökön nem akartam vacsorát főzni. Ha már úgy alakult, hogy még éppen itt tartózkodom a Sláger Teraszon létrejött találkozás 4. évfordulóján, ezáltal meg tudjuk ülni, menjünk el valahova. Miután sorbavettünk a lehetséges helyeket, a Brady's -az általunk kreált neve szerint Kandallós- mellett döntöttünk. Este 8 körül érkeztünk, és annak ellenére, hogy már csak 1 óra volt a konyha zárásáig, nem volt tele. Gyakorlatilag a belső helyiséget mi uraltuk, ha eltekintünk az egyik asztalnál helyet foglaló idősebb uraktól. Tulajdonképpen mivel ott voltak, nem mi uraltuk a teret, de jól hangzott.:)

Már az ajtón belépve megláttam, hogy aznap bizony Pub Quiz lesz. Az írek nagyon szeretnek játszani. Bármilyen spotfogadás jöhet nekik, de bármire szívesen fogadnak, és a különböző kvízjátékok is előkelő helyet foglalnak el a listájukon. Én is nagyon szeretem a kvízeket. Attila nem nagyon akart kötélnek állni, inkább hazafelé indult volna, amikor megjelent a kvízes srác (nem tudom a pontos beosztását annak az embernek, aki mikrofonnal a kezében felteszi a kérdéseket). A végén mégis maradtunk.:) A 20 kérdésből meglepően kevés volt az ír vonatkozású (nem úgy, mint általában); nem kellett ír politikusok nevén -hiába:)- agyalnunk. Végül 9 jó válaszunk volt. Nem sok, de volt benne olyan, amit kilogikáztunk, és büszkék vagyunk rá. Például volt egy olyan kérdés, hogy melyik film reklámszlogenje a következő mondat: A woman's heart is a deep ocean of secrets. Fogalmunk sem volt, de a Titanic tűnt logikusnak. Bejött.:) Aztán volt olyan, hogy az Interpole adatai alapján melyik autómárkát lopják leginkább. Ebben az esetben Attila brillírozott, és a Toyotára tippelt. Az volt.:)

Volt egy kérdés, ami körül kialakult némi csetepaté a résztvevők és a kvízes srác között. A kérdés az volt, hogy melyik a legnagyobb szárazföldi állat. Gyorsan hozzátette a srác, hogy nem az elefánt, mert az emlős. Aha, és az nem állat? Nem telt bele 1 perc, belemondta a mikrofonba, hogy felhívták a figyelmét rá, és igen, persze, hogy az emlősök is állatok, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem az elefánt a jó megoldás. Pedig bizony az elefánt a legnagyobb szárazföldi állat! Ha a srác szerint nem, akkor mire gondolhat? A szomszéd asztalnál ülő középkorú írekből álló csapattal együtt próbáltuk megszülni a megfejtést. Sok állat szóba került. Végül ők beírták a vízilovat, mi meg üresen hagytuk. A jó megoldás a jegesmedve volt. Csak pislogtunk. Megnézném én azt a jegesmedvét, amelyik nagyobb egy elefántnál! A megoldást végül Kozi adta. Amikor meséltem neki, milyen kérdések voltak, rávágta az állatra, hogy jegesmedve. Mi van? Nem az elefánt? Erre ő azt kérdezte, hogy nem a legnagyobb szárazföldi ragadozóra gondoltam. A kérdésben nem volt benne, hogy ragadozó. Kozi ráérzett. Mi nem. Így már oké, de akkor miért maradt ki a kérdésből? Angolul így hangzott a kérdés: Which is the world's biggest land animal? Akárhogy nézem, nincs benne a ragadozó. Tulajdonképpen mindegy, nem ezen múlt, hogy nem mi nyertünk, de mégis.

Pont 1 hét

Ma szerda van. Jövő csütörtökön ilyenkor -a menetrend szerint- már lassan landolok Budapesten. Ez azt jelenti, hogy pontosan 1 hetem van még a dublini életből. Kettős érzéseim vannak. Egyrészt várom, hogy menjek, hiszen otthon vár a családom, a barátaim, és minden, ami az életem 31 évét jelentette. Másrészt itt kell hagyjam Attilát, Annat, és mindent, ami az életem utóbbi 2 évéhez hozzátartozott. Összehasonlíthatatlan a különbség a 31 és a 2 év között, de mivel az utóbbi a mostani -ez így elég hülyén hangzik-, nem könnyű hátrahagyni.

Még annyi dolgom van. A pakolás csak félig van készen. Kb. ugyanúgy, ahogy 2 hete elkezdtem, majd abbahagytam, mivel úgy gondoltam, még sok időm van. Akkor még tényleg sok volt. Most már nincs.

Nem túlzás, ha azt mondom, minden napom be van táblázva. Holnap és holnapután megyek Annahoz. Igaz, hogy csak délután, mégsem lesz időm délelőtt pakolni, mert valamikor be kell mennem a városba, hogy beszerezzem még azokat a holmikat, amiket az otthoniak kértek. Olyan is van, amit magamnak szeretnék. Némi ír emléktárgy. Tudom, van elég lomom, de akkor is kell és pont.:D

Szombaton nem megyek sehova, estére várom az embereket a játékra, nem akarok kapkodni. Addigra a bőröndöket is el kellene pakolni, szóval mindenképpen a mai nap a legalkalmasabb a csomagolásra. Nincs olyan, hogy maguktól összehajtogatódnak, bepakolódnak, elcsomagolódnak a ruhák, és még a zipzár is összehúzódik a bőröndön?:D

Vasárnap kirándulás. Ha törik, ha szakad. Ha esik, ha fúj. Még mindig nem tudom, merre, de egyre jobban húzok Howth felé.

Jövő hétem kezdődik az iskola. Tegnap Veronica megkért, hogy annak ellenére, hogy korábban úgy beszéltük, már csak a héten menjek, ráérnék-e jövő héten is menni. Van már egy lány a helyemre -ezt rossz volt hallani, de nyilvánvalóan kell nekik valaki-, de jövő héten még nem tud menni. Ír. Egye fene.:) Szívesen megyek. Örülök, hogy mehetek az első iskolanapon. Persze, a pakolást fel kell gyorsítani, mert jövő héten már nem lesz idő rá, mégsem bánom, hogy kevesebb időm lesz.

Anna továbbra is egy tündér. Nem felesel, eszébe sem jut. Néha a szemem sarkából figyelgetem, és összevetem azzal a képpel, ami a fejemben él az 1-1,5 évvel ezelőtti Annaról. Megnőtt. Külsőleg és belsőleg is. A játékai is megváltoztak. Tavaly a kutyák, macskák, lovak és babák barátok voltak vagy testvérek. Most mindegyiknek van férje, felesége, barátja, barátnője, vagy éppen gyereke.:) Ma egy olyan színdarabot adott elő a kiskutyákkal, amiben a főszereplő több barátnőt tartott, mindegyiket elhívta a parkba.:) A végén kiderült, hogy a lányok testvérek, és jól ellátták a hősszerelmes baját. Csak pislogtam.:) Ez már egy új generáció...