Howth sokadszorra

Döntöttem. Vasárnap Howthra mentünk. A ha esik, ha fúj álláspontom bejött. Esett. Piszkosul. Akkor is csöpögött az eső, amikor elindultunk. Attila meg is próbált jobb belátásra bírni, többször kérdezte, hogy biztos akarok-e menni, de nem vontam vissza a döntést. Howth megér egy megázást, főleg, hogy egy jó darabig biztosan az utolsó lehetőséget hagytam volna ki.

A szokásos útvonalon haladtunk. A kikötőben most nem időztünk sokat, a mólóra nem mentünk ki, csak a fókáknak köszöntünk. Jöttek is, mintha rendeltem volna őket.:) Pózoltak, forogtak, az öregebb és a fiatalabb is.

Az első kiránduláshoz képest pillanatok alatt felértünk a hegy tetejére. Meg is jegyeztem, hogy olyan, mintha minden alkalommal rövidebb lenne a táv.:) Amikor felértünk, éppen nem esett, és a föld sem tűnt túl vizesnek, így nekivágtunk a világítótoronyhoz vezető ösvénynek. Mindenképpen szerettem volna megmutatni Attilának is, amit eddig kihagytunk. Tetszett neki. Naná.:)

Ahogy nézelődtünk Attila homokos tengerpartnak tűnő dolgot látott a mélyben. Mi a fene? Én ezt eddig még nem láttam. Elkezdtük keresni a lejáratot. Biztosak voltunk benne, hogy valahol lennie kell, hiszen emberek sétáltak a kavicsokon. Meg is találtunk. Velünk együtt egy család is megtalálta. Hosszas tűnődés után végül csak a férfiak vágtak neki. Kivártuk, amíg eldöntik, majd jól megnéztük, meddig tudnak lemenni. Amikor már a kutyával játszottak a parton, mi is elindultunk. Gyorsan kiderült, miért nem indultak el a család nőtagjai. Kiépített, de elég keskeny kőlépcső vezetett le, néhol vízátfolyás is volt. Ha már elindultunk, nem fordultunk vissza. Elég meredek volt, tudtuk, hogy visszafelé sokkal nehezebb lesz, de az a tengerpart kellett nekünk. Megkaptuk. Gyönyörű volt. Kiderült, hogy a kutya nem a jelenlévőkhoz tartozott, így mi is megörököltük a társaságát, amikor mindenki más elhagyta a terepet.

Végül feljött velünk. Arra tippelünk, hogy a környéken lakhat, talán éppen a világítótoronynál. Visszafelé tényleg sokkal nehezebb volt, és miután felértünk, még a táv fele előttünk állt, mire végre leülhettünk a Summit Inn puha padjaira. Ettünk, ittunk, megnéztük a Kerry és Meath megyék közti ír focimeccset (gaelic football), mert éppen az ment a tévében, majd hazaindultunk. Pont elment a DART, volt még kb. 30 percünk, így beültünk egy utolsó Guinness-re és Bulmers-re a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, majd tényleg hazajöttünk.

Koszosak voltunk és fáradtak, de tele voltunk élményekkel. Howth ennyit megért. Bármikor jöhet.