1 év 9 hónap 2 hét 3 nap

Egészen pontosan ennyi időt töltöttem Írországban. Ha nem számoljuk a látogatásokat, de ebbe csak a ki- és a hazacuccolás közötti időszak számít bele.

Olyan nagyon nem sok idő, de nem is kevés. Sok minden belefért, de sok minden nem. Most megpróbálom összeszedni, mit tanultam, milyen tapasztalatokat gyűjtöttem, és melyek azok a tényezők, amik nehezítik a mindennapi életbe való visszaszokást (van ilyen szó?) itthon.

Ha mostanában bárki megkérdezi, milyen volt, milyen az élet Írországban, csak egyet tudok mondani: nyugodt. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy lassabb az élet, két kézzel téptem a hajam, ha valami nem haladt a kellő sebességgel, de idővel megszoktam, néhány szituációban át is vettem ezt a mentalitást. Nem tudom már magam felhúzni, ha pl. nem jön időben a busz. Nem hajolok ki teljes felsőtesttel, hogy jobban lássam, mi fordul be a kanyarban. Majd jön, amikor akar.

Ami a nagyobb gondot fogja okozni, és szinte azóta edzem magam rá, amióta kint vagyunk/voltunk, a dohányzás. Először furcsa volt, de nagyon tetszett, hogy bárhova beültünk meginni valamit, bárhova mentünk szórakozni (akár táncos helyre), sehol sem lehetett dohányozni, csak az udvaron vagy a pub előtt. Hazaérve nem volt a hajunk és a ruhánk büdös, nem kellett fulladozni, amíg üldögéltünk, és akár családostól, kisgyerekkel is részt lehetett venni bármelyik pub által szervezett buliban. Persze, nem az éjszakai pörgésre gondolok.:) Sejtem, hogy nem lesz egyszerű, ha itthon szeretném kiválogatni azokat a helyeket, ahol nem kell szagolni a füstöt, de igyekszem.

Aztán itt van az öltözködés. Eleinte furcsán szemléltem a lányokat (és a fiúkat is, de az ő öltözködésük kevésbé extrém), ahogy látszólag válogatás nélkül dobálták magukra a ruhát. Úgy tűnt, azt vették fel, ami a kezükbe akadt. Már kezdem úgy gondolni, hogy ez nem igaz. Egész egyszerűen számukra azok a ruhák egymáshoz illőek, és abban érzik jól magukat. Most, hogy eltöltöttem pár napot a városban, amikor az ügyeket intéztem, azt láttam, hogy mindenki szinte egyformán öltözik. Pár óra elteltével kicsit unalmas, hogy majdnem ugyanazokat a ruhákat látom. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az ír öltözködés. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy konkrétan az hiányzik-e, de tény, hogy kevésbé színes a város összeképe.

Biztosan lesz még egy halom dolog, amivel kapcsolatban el kell hagynom a dublini gondolkodást, és ezt nem nagyképűségből mondom. Majdnem 2 év nagy idő ahhoz, hogy a mindennapi élethez szükséges dolgokat megszokja az ember. Most újra meg kell szoknom, hogy az árak több nullával végződnek, és ritkán érnek véget a második számjeggyel. Nem lesz nehéz, csak az első napokban lesz furcsa, azaz mostanában.:)

Mivel írországi pályafutásom most lezárult, a főhadiszállás elköltözött, ez a blog elvesztette aktualitását. Ez nem azt jelenti, hogy elhallgatok, csak költözöm. Ismét. Most ide.

Szép volt, jó volt. Talán még jövök.

Hazaút

Este igyekeztem minden olyan dolgot elpakolni, amire már nem volt szükségem az indulás előtt, aztán rendeltünk pizzát és megnéztük a Cocktail című filmet, mivel éppen azt adták a tévében. Nem is tudom, milyen volt az utolsó este. Szomorú, csendes.
Reggel aztán szépen lassan bekerültek az utolsó cuccok is a bőröndbe, kézipoggyászba, illetve a dobozba, ami majd a futárcég furgonjában lapulva teszi meg a Dublin-Budapest útvonalat valamikor szeptemberben. A megengedett 20 kg helyett 23,5 kg volt a bőröndöm, a kézipoggyászom is elérte a megengedett 6 kg-t, és a kézitáskám (retikül?) is leginkább egy labdára hasonlított, mégis elindultunk anélkül, hogy bármit kivettem volna. Megoldjuk.:)
A reptéren először az erre kialakított oszlopnál megszereztük a beszállókártyámat, majd Attila elindult a csekkoló sor felé, amikor észrevettem valamit. Nevezetesen egy kosárszerű valamit egy oszloppal, rajta a szöveggel, hogy ha nem vagyunk biztosak abban, hogy megfelelő méretű a kézipoggyászunk, kosárba helyezve ellenőrizhetjük. Ha belefér, akkor rendben. A kosáron egy másik felirat is szerepelt. Nem is felirat, inkább egy szám és egy mértékegység: 10 kg. Integettem Attilának, hogy jöjjön vissza. Nem tetszett neki a dolog, biztos azt gondolta, valamivel már megint húzni akarom az időt, és miért nem lehet elmondani, miért kell visszamennie. Azt szerettem volna, ha a saját szemével látja.:) Ezen felbuzdulva kerestünk egy mérleget, majd elkezdtük a cuccok módszeres átpakolását a nagy bőröndből a kicsibe. Végül a kicsi 9,2 kg lett, a nagy még mindig 21,5 kg. Megpróbáltam a feladását. Minden probléma nélkül sikerült. A kézipoggyászt le sem mérték. Minden ellenőrzésen csont nélkül átjutottam.
Az repülőút sem volt vészes. Attól eltekintve, hogy egyedül utaztam, és ezáltal halálra untam magam, egész kibírható volt. Nem volt ugyan sima, kétszer is turbulenciába kerültünk, de számomra is érthetetlen módon eszembe sem jutott félni. Magamra sem ismertem.:) A második turbulencia érkezésekor éppen a mosdóban tartózkodtam. Éreztem, hogy jobban mozog a gép, mint szokott, de mivel nem szóltak, hogy maradjunk a helyünkön, nem izgultam. Már visszaültem a helyemre, amikor a kedves női hang arra kért minket, hogy a turbulencia miatt kapcsoljuk be az öveket.:) Gondolom, a nyilvános WC-ket, valamit azok használati módját nem kell bemutatni.:) Nos, ez turbulencia esetén semmivel sem egyszerűbb.:) Már nem mondhatom, hogy kimaradt az életemből.:)
Jó 20 perces késéssel indultunk, mégis a tervezettnél korábban szálltunk le. Nem az én bőröndöm volt az első, így eltöltöttem egy kis időt a pörgő táskák mellett, aztán végre találkozhattam a fogadóbizottsággal: anyuval és Attila szüleivel. Beugrottunk még Rákospalotára lecsót enni:), megnéztük Attila bátyjáék esküvői képeit, majd Salgótarján felé vettük az irányt. Nem sokkal éjjel 11 után értünk haza. Berci macska eleinte feltűnően került, kinyilvánította nemtetszését, hogy megint hosszú időre eltűntem, de este már a fejemen aludt.:) Itthon vagyok.

Utolsó hét

A megbeszéltek értelmében hétfőtől szerdáig még mentem Annara vigyázni. Ott voltam, amikor kijött az első nap az iskolakapun. Nekem mondta el először, hogy milyen volt az első nap. Lelkes volt, kész az új ismeretek befogadására. A második nap már nem volt ilyen felelőtlenül boldog. Kiderült, hogy nem úgy van az, hogy nem lesz írásbeli házi feladat, és a tanárnő keményen odaszól, ha nem olyan a külalak, amilyennek ő szeretné. Láttam Annan, hogy ezen kicsit meglepődött, hiszen tavaly csak egy kis ejnye-bejnye volt. Hát, igen. Kérem szépen, nehéz a harmadikosok sorsa.:)
Akármennyire is nehéz, de eljött az utolsó nap. Anna ugyanúgy mókázott, viccelődött, táncolt, énekelt, mint máskor. Mintha nem az utolsó "hivatalos" napom lenne náluk. Veronica kedden azt mondta, nem lesz itthon időben, hanem majd Gerry. Gondoltam, jobb is lesz így. Semmi fájó búcsúzkodás. Hát, nem így történt. Igaz ugyan, hogy nem ért haza időben, de amikor eljött a "műszak" vége, Gerry mondta, hogy Veronica már a sarkon van. Na, jó, akkor megvárom. A vége egy nagy beszélgetés lett. Könnyek nélküli, de szomorkás elválás. Kaptam tőlük búcsúajándékot is, amit egyáltalán nem vártam, és kicsit kellemetlenül is éreztem magam, mivel én semmit sem tudtam adni. Májusban még nem tudtam, hogy legközelebb már nem látogatóba jövök, így volt semmi hungarikum a táskámban. Az rendben, hogy van Dublinban magyar bolt, de mégsem vihetek nekik búcsúajándékként Erős Pistát.:) Megyek én még arra, majd akkor viszek nekik valami szépet. Kaptam tőlük egy nemezelt kitűzőt, egy kelta mintájú fülbevalót és egy képeslapot, amelybe mindhármuk e-mail címét beleírták. Igen, kérem szépen, Annanak is van e-mail címe. Mondom, hogy nagylány.:)
Megeskettek, hogy bármikor járok arra, nem megyek úgy el, hogy nekik nem szólok. Ezt nem volt nehéz megígérni. Átadtam én is anyu meghívását, és biztos vagyok benne, hogy valamikor útra is kelnek Magyarország felé. Remélem is!:)
Nem búcsúztuk el, inkább elköszöntünk. Mindannyian tudjuk, hogy fogunk még találkozni, és ez jó érzés. Így utólag átgondolva fogalmam sincs, hogy gondoltam, hogy Veronicaval nem találkozom az utolsó napon. Hogy jutott egyáltalán eszembe, hogy ez a kedves nő nem akar tőlem elbúcsúzni? Nem miattam, hanem azért, mert ez nem lenne jellemző rá. Hiányozni fognak. Nemcsak ők. Attila is. Ő a legjobban. Csöpi is, és mindenki, aki hozzátartozott a mindennapjaimban az elmúlt 2 évben.

Howth sokadszorra

Döntöttem. Vasárnap Howthra mentünk. A ha esik, ha fúj álláspontom bejött. Esett. Piszkosul. Akkor is csöpögött az eső, amikor elindultunk. Attila meg is próbált jobb belátásra bírni, többször kérdezte, hogy biztos akarok-e menni, de nem vontam vissza a döntést. Howth megér egy megázást, főleg, hogy egy jó darabig biztosan az utolsó lehetőséget hagytam volna ki.

A szokásos útvonalon haladtunk. A kikötőben most nem időztünk sokat, a mólóra nem mentünk ki, csak a fókáknak köszöntünk. Jöttek is, mintha rendeltem volna őket.:) Pózoltak, forogtak, az öregebb és a fiatalabb is.

Az első kiránduláshoz képest pillanatok alatt felértünk a hegy tetejére. Meg is jegyeztem, hogy olyan, mintha minden alkalommal rövidebb lenne a táv.:) Amikor felértünk, éppen nem esett, és a föld sem tűnt túl vizesnek, így nekivágtunk a világítótoronyhoz vezető ösvénynek. Mindenképpen szerettem volna megmutatni Attilának is, amit eddig kihagytunk. Tetszett neki. Naná.:)

Ahogy nézelődtünk Attila homokos tengerpartnak tűnő dolgot látott a mélyben. Mi a fene? Én ezt eddig még nem láttam. Elkezdtük keresni a lejáratot. Biztosak voltunk benne, hogy valahol lennie kell, hiszen emberek sétáltak a kavicsokon. Meg is találtunk. Velünk együtt egy család is megtalálta. Hosszas tűnődés után végül csak a férfiak vágtak neki. Kivártuk, amíg eldöntik, majd jól megnéztük, meddig tudnak lemenni. Amikor már a kutyával játszottak a parton, mi is elindultunk. Gyorsan kiderült, miért nem indultak el a család nőtagjai. Kiépített, de elég keskeny kőlépcső vezetett le, néhol vízátfolyás is volt. Ha már elindultunk, nem fordultunk vissza. Elég meredek volt, tudtuk, hogy visszafelé sokkal nehezebb lesz, de az a tengerpart kellett nekünk. Megkaptuk. Gyönyörű volt. Kiderült, hogy a kutya nem a jelenlévőkhoz tartozott, így mi is megörököltük a társaságát, amikor mindenki más elhagyta a terepet.

Végül feljött velünk. Arra tippelünk, hogy a környéken lakhat, talán éppen a világítótoronynál. Visszafelé tényleg sokkal nehezebb volt, és miután felértünk, még a táv fele előttünk állt, mire végre leülhettünk a Summit Inn puha padjaira. Ettünk, ittunk, megnéztük a Kerry és Meath megyék közti ír focimeccset (gaelic football), mert éppen az ment a tévében, majd hazaindultunk. Pont elment a DART, volt még kb. 30 percünk, így beültünk egy utolsó Guinness-re és Bulmers-re a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, majd tényleg hazajöttünk.

Koszosak voltunk és fáradtak, de tele voltunk élményekkel. Howth ennyit megért. Bármikor jöhet.

Activity

Úgy terveztem, hogy szombaton nem megyek sehova, hanem egész nap pakolok, takarítok, készülök az estére. Nos, ez részben meg is valósult. Az igaz, hogy nem mentem sehova, de úgy gondoltam, a nappaliba azért eljutok. El is jutottam, de akkor már bőven délután volt.:)

Mindenről a péntek este tehet. Mivel Kozi nem tudott szombaton csatlakozni a játékhoz, pénteken jött át, és mentük el a sportpubba. Az utolsó estére való tekintettel, nem Bulmers-t hoztak nekem, hanem Baby Guinness-t. Nincs köze a sörhöz, a nevét a külleme miatt kapta. Shot drink (kb. rövidital, de erről az égetett szesz jut eszembe), ennek megfelelően pici pohárban adják (nem tudom a pontos nevét). A sötét rész Tia Maria, a hab pedig Bailey's. Ha ügyesen öntik, és nem keveredik a két ital, akkor teljesen olyan, mint egy csapolt Guinness, csak sokkal kisebb. Finom.:) Nem tudom, mennyit hoztak a srácok, ők sem emlékeznek pontosan. Ráadásul még Bulmers is volt mellé. Azt hiszem, nem kell nagyon bizonygatnom, hogy a szombatom nem indult nagy pörgéssel.:) Felkeltem, szétnéztem, visszadőltem. Így zajlott a szombat délelőttöm és a kora délutánom, pedig nem éppen ezt kellett volna csinálnom. Végül közel jártunk a 4 órához, mire azt mondhattam, hogy érdemben bármit hozzá tudtam tenni a készülődéshez. Amikor eljött a megbeszélt 7 óra, még nem voltam készen, de mire mindenki megérkezett, csak az utolsó simítások maradtak.

Mivel nem ismerte mindenki egymást, beszélgetéssel kezdtünk. Közös erővel összeállítottuk a táblát (csak kártyáink vannak), majd miután elbénáztam a sorsolást, megegyeztünk, hogy ki kivel lesz. Ezután kezdődhetett a móka. Hát, mondanom sem kell, sokat nevettünk. Időnként lincselni akart a banda -többek között engem is-, amikor a csapattárs(ak) szerint jobban is lehetett volna mutogatni, de végül mindenki megúszta épp bőrrel.

Két dolgot kell megállapítanom az estével kapcsolatban. Egyrészt csinálhattunk volna már ilyen játéknapot máskor is, másrészt kár, hogy Petráékkal csak most találkoztunk, amikor hazafelé veszem az irányt.

Pub Quiz

Csütörtökön nem akartam vacsorát főzni. Ha már úgy alakult, hogy még éppen itt tartózkodom a Sláger Teraszon létrejött találkozás 4. évfordulóján, ezáltal meg tudjuk ülni, menjünk el valahova. Miután sorbavettünk a lehetséges helyeket, a Brady's -az általunk kreált neve szerint Kandallós- mellett döntöttünk. Este 8 körül érkeztünk, és annak ellenére, hogy már csak 1 óra volt a konyha zárásáig, nem volt tele. Gyakorlatilag a belső helyiséget mi uraltuk, ha eltekintünk az egyik asztalnál helyet foglaló idősebb uraktól. Tulajdonképpen mivel ott voltak, nem mi uraltuk a teret, de jól hangzott.:)

Már az ajtón belépve megláttam, hogy aznap bizony Pub Quiz lesz. Az írek nagyon szeretnek játszani. Bármilyen spotfogadás jöhet nekik, de bármire szívesen fogadnak, és a különböző kvízjátékok is előkelő helyet foglalnak el a listájukon. Én is nagyon szeretem a kvízeket. Attila nem nagyon akart kötélnek állni, inkább hazafelé indult volna, amikor megjelent a kvízes srác (nem tudom a pontos beosztását annak az embernek, aki mikrofonnal a kezében felteszi a kérdéseket). A végén mégis maradtunk.:) A 20 kérdésből meglepően kevés volt az ír vonatkozású (nem úgy, mint általában); nem kellett ír politikusok nevén -hiába:)- agyalnunk. Végül 9 jó válaszunk volt. Nem sok, de volt benne olyan, amit kilogikáztunk, és büszkék vagyunk rá. Például volt egy olyan kérdés, hogy melyik film reklámszlogenje a következő mondat: A woman's heart is a deep ocean of secrets. Fogalmunk sem volt, de a Titanic tűnt logikusnak. Bejött.:) Aztán volt olyan, hogy az Interpole adatai alapján melyik autómárkát lopják leginkább. Ebben az esetben Attila brillírozott, és a Toyotára tippelt. Az volt.:)

Volt egy kérdés, ami körül kialakult némi csetepaté a résztvevők és a kvízes srác között. A kérdés az volt, hogy melyik a legnagyobb szárazföldi állat. Gyorsan hozzátette a srác, hogy nem az elefánt, mert az emlős. Aha, és az nem állat? Nem telt bele 1 perc, belemondta a mikrofonba, hogy felhívták a figyelmét rá, és igen, persze, hogy az emlősök is állatok, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem az elefánt a jó megoldás. Pedig bizony az elefánt a legnagyobb szárazföldi állat! Ha a srác szerint nem, akkor mire gondolhat? A szomszéd asztalnál ülő középkorú írekből álló csapattal együtt próbáltuk megszülni a megfejtést. Sok állat szóba került. Végül ők beírták a vízilovat, mi meg üresen hagytuk. A jó megoldás a jegesmedve volt. Csak pislogtunk. Megnézném én azt a jegesmedvét, amelyik nagyobb egy elefántnál! A megoldást végül Kozi adta. Amikor meséltem neki, milyen kérdések voltak, rávágta az állatra, hogy jegesmedve. Mi van? Nem az elefánt? Erre ő azt kérdezte, hogy nem a legnagyobb szárazföldi ragadozóra gondoltam. A kérdésben nem volt benne, hogy ragadozó. Kozi ráérzett. Mi nem. Így már oké, de akkor miért maradt ki a kérdésből? Angolul így hangzott a kérdés: Which is the world's biggest land animal? Akárhogy nézem, nincs benne a ragadozó. Tulajdonképpen mindegy, nem ezen múlt, hogy nem mi nyertünk, de mégis.

Pont 1 hét

Ma szerda van. Jövő csütörtökön ilyenkor -a menetrend szerint- már lassan landolok Budapesten. Ez azt jelenti, hogy pontosan 1 hetem van még a dublini életből. Kettős érzéseim vannak. Egyrészt várom, hogy menjek, hiszen otthon vár a családom, a barátaim, és minden, ami az életem 31 évét jelentette. Másrészt itt kell hagyjam Attilát, Annat, és mindent, ami az életem utóbbi 2 évéhez hozzátartozott. Összehasonlíthatatlan a különbség a 31 és a 2 év között, de mivel az utóbbi a mostani -ez így elég hülyén hangzik-, nem könnyű hátrahagyni.

Még annyi dolgom van. A pakolás csak félig van készen. Kb. ugyanúgy, ahogy 2 hete elkezdtem, majd abbahagytam, mivel úgy gondoltam, még sok időm van. Akkor még tényleg sok volt. Most már nincs.

Nem túlzás, ha azt mondom, minden napom be van táblázva. Holnap és holnapután megyek Annahoz. Igaz, hogy csak délután, mégsem lesz időm délelőtt pakolni, mert valamikor be kell mennem a városba, hogy beszerezzem még azokat a holmikat, amiket az otthoniak kértek. Olyan is van, amit magamnak szeretnék. Némi ír emléktárgy. Tudom, van elég lomom, de akkor is kell és pont.:D

Szombaton nem megyek sehova, estére várom az embereket a játékra, nem akarok kapkodni. Addigra a bőröndöket is el kellene pakolni, szóval mindenképpen a mai nap a legalkalmasabb a csomagolásra. Nincs olyan, hogy maguktól összehajtogatódnak, bepakolódnak, elcsomagolódnak a ruhák, és még a zipzár is összehúzódik a bőröndön?:D

Vasárnap kirándulás. Ha törik, ha szakad. Ha esik, ha fúj. Még mindig nem tudom, merre, de egyre jobban húzok Howth felé.

Jövő hétem kezdődik az iskola. Tegnap Veronica megkért, hogy annak ellenére, hogy korábban úgy beszéltük, már csak a héten menjek, ráérnék-e jövő héten is menni. Van már egy lány a helyemre -ezt rossz volt hallani, de nyilvánvalóan kell nekik valaki-, de jövő héten még nem tud menni. Ír. Egye fene.:) Szívesen megyek. Örülök, hogy mehetek az első iskolanapon. Persze, a pakolást fel kell gyorsítani, mert jövő héten már nem lesz idő rá, mégsem bánom, hogy kevesebb időm lesz.

Anna továbbra is egy tündér. Nem felesel, eszébe sem jut. Néha a szemem sarkából figyelgetem, és összevetem azzal a képpel, ami a fejemben él az 1-1,5 évvel ezelőtti Annaról. Megnőtt. Külsőleg és belsőleg is. A játékai is megváltoztak. Tavaly a kutyák, macskák, lovak és babák barátok voltak vagy testvérek. Most mindegyiknek van férje, felesége, barátja, barátnője, vagy éppen gyereke.:) Ma egy olyan színdarabot adott elő a kiskutyákkal, amiben a főszereplő több barátnőt tartott, mindegyiket elhívta a parkba.:) A végén kiderült, hogy a lányok testvérek, és jól ellátták a hősszerelmes baját. Csak pislogtam.:) Ez már egy új generáció...

Utolsó hét

Akár megyek Anna első napján az iskolába, akár nem, ma kezdtem az utolsó teljes hetet náluk. Ezzel együtt az utolsó teljes Dublinban töltött hetet is. Jövő csütörtökön hazamegyek, azután már nem lesz dublini címem. A cím megmarad, de már csak Attilát lehet majd itt elérni.

Már nem rossz. Inkább csak furcsa. Már leülepedtek a dolgok. Ez a pár hét éppen elég volt arra, hogy megemésszem a változást, hozzászokjak a gondolathoz, hogy megint valami új történik, még akkor is, ha ebben az esetben nem idegen helyre költözöm. Már nem kezdek bele hosszabb dolgokba. Tulajdonképpen semmibe sem kezdek bele. Persze, terveim még vannak, nem fogok unatkozni ezalatt a másfél hét alatt.:) Már csak egyetlen hétvége maradt, hogy kimozduljunk Dublinból. Szombaton tuti nem megyünk, hiszen akkor magyar játszóbuli (van ilyen?:D) lesz nálunk. Már egy ideje porosodnak az Activity kártyáink a fiókban, éppen ideje elővenni őket.

A vasárnapi program egyelőre kétesélyes. Egyrészt szeretnék még hazautazás előtt kimenni egyszer Howthra. Másrészt ott van a Dún Laoghaire-i Festival of World Cultures, amit még Bencével néztem ki a DART reklámplakátján. A szívem Howth felé húz, de tavaly nagyon tetszett a Festival of World Food, úgyhogy nagyon piszkálja a fantáziámat ez a kultúrás rendezvény is. Ráadásul még nem voltam Dún Laoghaire-ben. Na, majd meglátjuk. Akárhogy is döntök -mert a döntés az enyém, "elkértem" Attilától az utolsó hétvégére vonatkozó programszervezés jogát:D-, rosszul nem dönthetek.

Anna tudja

Amikor az ajtón beléptem, még nem sejtettem, mi vár rám. Pontosabban azt nem, hogy ma vár rám. A köszönésem Anna halkan fogadta, majd közölte, menjek a nappaliba, mert beszéde van velem. A család többi tagját kiküldte a szobából, becsukta az ajtót, én meg vártam a sorsom, mint egy halálraítélt. Azt hittem, közli velem, hogy utál. Nos, ezt így nem mondta. Helyette elkezdett nagyon gyorsan beszélni, aminek csak a felét értettem, de a kulcsszavakat kivettem: money... full time... stay.. don't go... Édes. Felajánlotta nekem az összes pénzét, plusz teljes munkaidős állást, csak maradjak. Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy az én otthonom ott van, ezenkívül a családom is. Hihetetlen a kiscsaj. Látom rajta, hogy felfogja, érti, hogy nem miatta megyek haza, nem azért, mert őt akarom itthagyni. Érti, de szomorú. Próbál maradásra bírni. Bevetette az érzelmi zsarolást is, ha nem is tudja, mi fán terem. Nevezetesen elkezdte felsorolni, mi minden fog nekem hiányozni, és figyelte az arcom. Saját magával és a szüleivel kezdte. Aztán jött Crystal. Tudja, hogy szeretem azt a macskát. Amikor látta, hogy eddig Crystallal tényleg nem számoltam, megragadta a témát, és rátett még néhány lapáttal. Csak sorolta, sorolta, hogy nem hallom majd Crystal dorombolását -ezt illusztrálta is-, nem látom majd a kiscicáit. Itt megjegyeztem, hogy ő sem biztos, hogy látni fogja őket, hiszen Crystal fiú. Ekkor jött a megkérdőjelezhetetlen Anna-féle érv, miszerint ismeri a barátnőjét. Igazat kellett neki adnom.:)

Nem volt morcogás, csak szomorkodás. Főleg, amikor azzal jött, hogy nem megyek érte az első tanítási napon. Nos, mondtam, hogy akkor még itt leszek. Később Veronicaval azt beszéltük, hogy az lenne a legjobb, ha már csak a jövő héten mennék, de mondtam neki, amit Annaval beszéltünk. Majd ők megbeszélik, eldöntik, hogy legyen. Ez már nem rajtam múlik.

Anna elkérte a lakás- és e-mail címemet is, hogy tudjon nekem írni. Örülök, hogy ő ajánlotta fel.:)

Utolsó ünnep

Egészen pontosan 2 hetem van az indulásig. Egyre gyakrabban kezdődik úgy egy-egy mondat, hogy Még utoljára..., Ez lesz az utolsó... Ma az utolsó külföldön eltöltött nemzeti ünnep napja van. Úgy értem, külföldi lakosként eltöltött. Otthon nagyban zajlanak a ünnepségek, hömpölyög a tömeg a Várban, a Mesterségek Ünnepén, 4 napos hosszú hétvége van. Itt csak azért tudom, hogy milyen nap van, mert ránéztem a naptárra. Se koncertek, se ünnepségek, se tűzijáték. Persze, március 17-én meg otthon nem volt semmi, amikor Dublin belvárosában tobzódtunk a felvonuláson, úgyhogy 1-1.:)

Kicsit összeugrik ugyan a gyomrom, ha arra gondolok, újra testközelből élvezhetem a magyar nemzeti ünnepek ünneplését, mégis jó lesz hazamenni. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az ünnepeket, hanem az ünneplés, emlékezés módjával van bajom. Hozzá kell szoknom. Újra.

Még nincs vége

Anna később ért haza. Amikor mentem, még nem volt otthon. Veronicaval beszélgettünk. Hihetetlen jó fej. Adott valami hummusz-féle cuccot is, mert olyan sokat csinált, hogy tuti nem fogy el náluk. Aztán később odarakta az egészet, mert megkérdeztem, van-e benne tejtermék, mivel újra elkezdte a méregtelenítő kúrát, az pedig nem engedi a tejtermékeket. Miután erre rádöbbent, odapakolta nekem az egészet. Esküdöztem, hogy nem olyan célzattal kérdeztem rá a tejtermékekre, mert az egészet akartam volna, de csak mosolygott, hogy tudja, és köszöni, hogy szóltam.:)

Mondta, hogy Anna még nem tudja, hogy itthagyom őket. Csodálkozva mondtam, hogy azt hittem, tudja, mivel úgy ugrott ki hétfőn a kocsi mögül, hogy mindent hallott. Nos, Veronica szerint azt csak úgy mondta, és a keddi pár perces duzzogás azért volt, mert titkolóztunk előtte. Jaj. Azt hittem, már túl vagyunk a nehezén, de ezek szerint még nem. Nem is tudom, mikor lenne a legjobb elmondani neki. Persze, Veronica fogja elmondani, nem én, csak gondolkozom. Ha most, az sem jó, hiszen még 2 hétig megyek hozzájuk. Utolsó nap sem jó, mert akkor nincs ideje feldolgozni, és az első durca idején jövök el, nem lenne időnk újból összebarátkozni.

Veronica tegnap feladott egy hirdetést a gumtree-n, hogy childminder kerestetik. Nagyon rossz volt hallani. Ha megtehetném, magammal vinném őket...

Ítélet

Túl vagyok rajta. Nem volt könnyű. Nehéz volt.

Amikor közelítettem az ajtóhoz, Anna meglátott az ablakon keresztül, kirohant, átölelt, legalább 1 percig nem eresztett. Csak álltam, és rohadt rosszul éreztem magam. Aztán rátett még egy lapáttal azzal, hogy hozott nekem ajándékot, amit a saját pénzéből vett. Szerettem volna elsüllyedni azon nyomban. Kaptam egy édes cicás táskát. Elmondta a vásárlás körülményeit, én meg csak hajtogattam, hogy köszönöm, és mennyire aranyos, és egyre jobban utáltam magam. Próbáltam Veronicaval beszélni, de Anna mindig a közelünkben ficegett, és nem akartam csak úgy, félmondattal odavágni, amikor éppen Anna a másik szobában volt. Kérdezett valamit Veronica arról, hogy milyen volt a hónapunk, vannak-e terveink. Meglepődtem kicsit a terveinkre vonatkozó kérdésen, mintha hallott volna valamit. Halkan annyit mondtam, hogy ami a terveket illeti, szeretnék vele beszélni. A szemem sarkából Annara néztem, és hozzátettem, hogy később.

Nos, Veronica okos nő. Amikor hazaértek, és búcsúzkodtunk, bizonyára feltűnt neki, hogy nem tendálok a bejárati ajtó felé, ahogy általában. Amikor Anna elment megetetni a macskát, Veronica rámnézett, és megjegyezte, hogy említettem, szeretnék neki mondani valamit. Javasolta, menjünk és járjunk egyet a ház előtt. Nem lepte meg, amit mondtam, hiszen -mint említettem-, okos nő. Már akkor sejtette, hogy a lelécelésről szeretnék beszélni, amikor jeleztem, hogy beszélni szeretnék vele. Anna kétszer szaladt utánunk, amíg lassan az Eaton Square felé sétáltunk, Veronica kétszer küldte vissza, hogy beszélgetünk.

Megbeszéltük, hogy nem volt könnyű a döntés, és rettenetesen szemétnek érzem magam. Veronica nagyon jól állt a dologhoz. Azt nem mondom, hogy ugrálva tapsolt, de majdnem ő vigasztalt, hogy ne érezzem magam rosszul. Megbeszéltük, hogy először a férjének mondja el, és ketten megkeresik a megfelelő időpontot, amikor Annaval is közlik. Nos, Anna leegyszerűsítette a dolgokat, ugyanis amikor egy See you tomorrowval elköszöntünk egymástól, kiugrott az egyik kocsi mögül, és közölte, hogy nem szép dolog a gyerek háta mögött megbeszélni, és különben is mindent hallott. Pffff... Veronicaval csak csendben egymásra néztünk, de nem mondtunk semmit. Csak egy halk Annat tudtam kinyögni, ő pedig elém állt, összefonta a kaját maga előtt, és közölte, hogy mindent hallott és nem volt szép. Figyeltem az arcát. Nem láttam rajta undokságot. Sokkal inkább valami olyasmit, mintha felfogta és elfogadta volna, hogy megyek, csak jelezte, hogy nem tetszik neki. Azt még nem tudom, hogy maga a lelécelés nem tetszik neki, vagy az eljárás. Majd kiderül. Szeptemberig még megyek hozzájuk, közben keressük az utódomat.

Említettem, hogy volna egy jelentkező:), Veronica csak annyit fűzött hozzá, hogy olyan embert szeretne, aki a közelben, Dublin 6-ban, Terenurehoz közel lakik, aki gyalog is könnyűszerrel megközelíti a házukat és az iskolát. Ha valaki ezeknek megfelel, kedve is volna hozzá, vagy ismer olyat, akit érdekelne, ne tartsa magában az információt. Tudom, nem mindig kedvesen írtam Annaról, de alapvetően egy szeretnivaló, huncut, 8 és fél éves szöszke.

Ítéletnap

Veronica írt egy sms-t, hogy visszajöttek, Anna alig várja, hogy találkozzunk, és megkérdezte, ráérek-e ma délután 2-kor. Jaj. Persze, hogy ráérek, és nagyon kíváncsi vagyok már rájuk, az élményeikre, de azért tartok is a beszélgetéstől. Tudom, nem kellene, az élet megy tovább és egyéb közhelyek, mégis izgulok. Izgulok, mert nem szeretnék rossz viszonyban elválni tőlük. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a kislányból. Annyi minden érdekli, és annyi mindenben jó.

Szóval, ma délután túlleszek a beszélgetésen, amitől 2 hete görcsbeugrik a gyomrom, valahányszor eszembejut, és gyakran eszembe jut(ott) mostanában.

Olyan jó lenne, ha néha maguktól megoldódnának a kellemetlen problémák. Ja, kellemes problémák nem is léteznek...

Átvert galamb

Bence első Dublinban töltött napjának délelőttjén szépen sütött a nap. Javasoltam, hogy menjünk a St. Stephen's Green parkba, mert ki tudja, milyen idő lesz az elkövetkező napokban. A St. Stephen's Green mindig az éppen aktuális virágoktól színes. Tavasszal tele volt tulipánnal -imádtam:)-, most rózsaszínes-pirosas begóniák -ha jól ismertem fel:)- vannak a szépen rendbentartott ágyásokban. Szeretem ezt a parkot.

Mivel a buszmegálló a Grafton Street egyik végén van, a park pedig a másikon, és a parkozás után felmentünk kávézni a Starbucksba (Grafton Street közepén), majd Attilát összeszedtük Mollynál (Molly Malone szobra), és elmentünk ebédelni a St. Stephen's Shopping Centre-be, a délelőtt és a kora délután gyakorlatilag a Grafton Streeten való oda- és visszamenetélésből állt. Dublinban 2 bevásárlóutca van: a Henry és Mary Street, illetve a Grafton Street. Az előbbi emberközelibb, vagy inkább azt mondanám, sokkal inkább pénztárcabarát. Elérhető árakon lehet vásárolni ruhákat, ajándéktárgyakat, mindenféle cuccot, míg a Grafton Street és üzletei elsősorban a turistákra épül(t). A két olcsó(bb) ruhákat árusító ruhabolt (Penneys és Dunnes Stores) egyike sincs a Grafton Streeten, míg a Henry Streeten mindkettő van. Nagyobb százalékban található viszont drága ruha- és ajándékbolt. Az egyik ilyen a BT2, amelyben csak azért voltam párszor, mert az emeleti rész felét a Starbucks foglalja el, amit viszont nagyon szeretek. Jól lehet az ablak melletti asztaloktól figyelni az utcán hömpölygő tömeget, keresni a legviccesebb öltözéket. Szemétség ide vagy oda, nem tagadom, hogy időnként alig tompított kiáltással, egymás oldalbaböködésével hívjuk fel egymás figyelmét egy-egy érdekesebb összeállításra.:)

Kávézás után indultunk Mollyhoz, hogy találkozzunk Attilával, amikor elmentünk a James Joyce szobornak "öltözött" ember mellett. Már korábban kiszúrtuk, hogy a szokásosnál is élethűbbre sikerült az öltözék, de az igazi elismerés egy galambtól érkezett. A szobor mellett elhaladva ugyanis érdekes jelenségre lettünk figyelmesek. Nevezetesen egy galamb álldogált a szobor fején.:) Egyik lábát felhúzva, teljes békében nézte az egyre növekvő, mosolygó embertömeget. Amikor a szobor lehajolt egy kisgyerekhez, ezzel megtörve a teljes mozdulatlanságot, galamb barátunk nem szállt el ijedten, hanem letette a másik lábát is, kitámasztott, és igyekezett nem leesni. Miután a szobor visszaállt az eredeti pózba, galambunk elégedetten visszahúzta az egyik lábát. Helyreállt a rend.

Szeretem a Grafton Street szobrait. Órákig képesek teljesen mozdulatlanul állni, hogy aztán hirtelen kihajolva egy járókelő elé halálra rémítsék őt. Szerintem viccesek.:)

Az utolsó látogató

Még éppen időben tudta meg Bence, hogy szeptemberben elhagyom a szigetet ahhoz, hogy gyorsan megszervezze az augusztusi utazást. Tényleg gyors volt a szervezés. Szombaton vette meg a jegyet, csütörtökön pedig már itt is volt.

Az érkezése előtti napok időjárása olyan semmilyen volt, nem tudtam, mire számíthatunk, amikor itt lesz. Ehhez képest szinte az első perctől szép időnk volt. Jó, volt egy kis eső, de mintha tudta volna, hogy viselkedni kell -mármint az eső, nem Bence:)-, igyekezte akkor elrendezni a dolgát, mikor fedett helyen tartózkodtunk. Egyetlen árva programot sem kellett lemondani az idő miatt.

Pénteken megmutattam Bencének a város egyik felét, majd este a közeli pubok -szintén- felét. Nem kell mindent egyszerre.:) Szombatra Howth meglátogatását terveztük, én csendben reménykedtem, hogy legalább ne essen. Így is lett. Kozi is csatlakozott hozzánk, hármasban vágtunk neki az útnak. A kikötőben fókakoma is bejelentkezett, mintha hívásra érkezett volna.

A túra végén a srácok javaslatára leereszkedtük a világítótoronyhoz. Addig mentünk, ameddig csak tudtunk. Nem tudom, miért nem mentük még le oda.

Egészen más, és nem kevésbé lélegzetelállító látvány tárult elénk. Kár volt eddig kihagyni.

Aznap estére Ágiék búcsúbulijába voltunk hivatalosak, akik szerdán már el is hagyták a szigetet, hogy aztán szeptemberben Ausztráliába érkezve elkezdjék a nagy kalandot. Nagyon sokat vártak erre a pillanatra.

Miután mindent megmutattunk Bencének, amit szerintünk érdemes, keddre is maradt egy program, nevezetesen a Guinness Storehouse megtekintése. Mivel Kozi sem látta még, hármasban vágtunk neki. Azt hiszem, ez volt a harmadik alkalom, hogy én is bementem (először 2007 tavaszán, majd tavaly ősszes Attila szüleivel, és most), de mindig tud a hely újat mutatni. Most pl. teljesen máshol volt a hely, ahol magunknak csapolhattuk a Guinness-t. Szervezettebb, jobb, és le is lehet ülni. Ami nem tetszett, az az, hogy nem lehetett onnan kivinni, amit csapoltunk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ennek nyilván az az oka, hogy így próbálják növelni az épület tetején lévő Gravity Bar forgalmát. Nekem mindegy, így is csak néhány kortyot ittam az enyémből. Azt is csak azért, mert én csapoltam.:)

Összességében jó volt a hét. Nagyon jó. Furcsa volt kikísérni Bencét a reptérre, hiszen ezt utoljára csináltam. Legközelebb már én is látogatóba jövök.

Haza

Néhányan már tudják, de sokan még nem. A cigánykaraván továbbáll. Azaz haza.

Kívülről nagyon hirtelen döntésnek tűnik, az igazság azonban az, hogy érlelődött már egy ideje. Az elhatározáshoz egyetlen dolog kellett, és ez a karácsonyi jegyek ára volt. Július közepén felcsaptuk a netet, és a szóba jöhető légitársaságok ajánlatai közül szemezgettünk. Az árak láttán elkerekedett a szemünk (kb. a tavalyi ár kétszerese), és megnéztük annak a társaságnak a jegyárait is, aminek megfogadtuk, hogy a honlapját sem nyitjuk meg soha többet. Nos, semmivel sem volt olcsóbb, mint a többi, így végérvényesen elfelejtjük a honlapot. Kétségbeesetten néztünk egymásra, hogy mi legyen. A fene akar annyi pénzért repülni, de Karácsony az mégiscsak Karácsony, ráadásul Attila 30. szülinapja is akkor lesz, és különben is.

Amikor láttam, hogy reménytelen a helyzet, csendben megkérdeztem, hogy mi lenne, ha októberben nem jönnék vissza. Október első 2 hetében ugyanis terveztem, hogy segítek a húgomnak a baba és a lakás körüli teendőkben, a jegyem is megvolt. Szó szót követett, és megegyeztünk, hogy így lesz. Mármint októberben hazamegyek, de vissza már nem jövök. Attila pedig marad márciusig, hogy mindent lezárjon, megigényeljen, megkapjon.

Először egy furcsa megnyugvást éreztem, mintha feltárult volna egy ajtó, és kirajzolódott volna előttem egy út. Aztán eszembe jutott Anna. Tudom, alapvetően semmi közöm a kislányhoz, és nélkülem is jól ellesz, mégis összeszorult a torkom, amikor eszembe jutott, hogy tőle is el kell búcsúznom. Tavaly ilyenkor, amikor egymás idegeit tépdestük miszlikbe, nem gondoltam volna, hogy ettől a 8 éves akaratgombóctól fogok a legnehezebben elválni, ha arra kerül a sor. A helyzetet csak nehezíti, hogy még előttem áll a nagy beszélgetés. Július közepén elmentek nyaralni, és csak holnap jönnek vissza. Nem akartam belerondítani a nyaralásuk kellős közepébe, úgy döntöttem, inkább személyesen mondom el, amikor visszajöttek. Tudom, nem kellene idegeskednem miatta, de nem tehetek róla. Szeretnék jó viszonyban elválni tőlük, és tartani a kapcsolatot, amennyire lehetséges. Szeretném, ha nem utálnának, és nem éreznék úgy, hogy cserbenhagyom őket.

Az indulás napja közben változott, október elseje helyett szeptember 3-án fejezem be írországi pályafutásomat, és térek vissza a jól megszokott közegembe. Pontos tervek még nincsenek, de annyi biztos, hogy a szeptember elég mozgalmas lesz. Sok időt fogok tölteni Salgótarjánban anyuékkal, Éviékkel Kaposváron, és még esküvőre is megyek az Alföldre. Persze, közben aktívan állás keresek. Igen, megint úgy költözöm egyik országból a másikba, hogy előtte nem kerestem munkát. Kezdek belejönni.:)

Harc a mosási jogokért

Érdekes dolog ez a közös mosógép. Ha az ember túljut azon, hogy vadidegen emberekkel kell osztozni a rajta, még mindig marad az időbeosztás problémája. Az elején ezzel nem volt különösebb gond. Igaz, fölöttünk egy ukrán család lakott pici babával, és ők viszonylag sokat mostak, mégis meg tudtuk oldani. Mivel a nappali ablakából éppen a hátsó udvarra, ezzel együtt a mosósufnira látok, megfigyelhettem a lakótársaink mosási szokásait. Kitapasztaltam például, hogy a hátsó lakásban lakó görög(?) lány mindig szombaton reggel mosott. Tudtam, hogy akkor biztosan nem fogok mosni (reggel 8 körül kezdte a mosást), délután viszont nagy eséllyel pályázhatok a mosógép használati jogáért. Csupán gyorsnak kell lennem, és figyelnem.:)

Az utóbbi időben megváltozott a helyzet, és sajnos, nem pozitív értelemben. Az ukrán család elköltözött még tavasszal, a görög lány sem lakik már itt. Arra lehetne következtetni, hogy akkor egyszerűbb lett megszerezni a mosógépet. Pont ellenkezőleg. Az ukránék és a korábban lelécelő kínai csapat helyére becellázott egy halom mauritius-i. Fogalmam sincs, hányan vannak, de az biztos, hogy nem 3-an, mint ahogy azt a főbérlő tudja... Arra, hogy sokan vannak, abból következtetünk, hogy időnként olyan lármát csapnak éjjelente, hogy arra 3 ember nem képes. Ha úgy nézzük, hogy 3 srác lakik az egyik lakásban, és a 2 lány a másikban, akiket a főbérlő nem számolt a csapatba, az így is még csak 5 ember. Nos, láttam már egy középkorú nőt is, Attila szerint abból is van itt legalább 2... Tulajdonképpen nem is érdekel, hányan vannak. A nagyobb gond az, hogy ennek a halom embernek egy egész ruhaboltra elegendő ruhája van, és állandóan mosnak. Mosnak nappal, mosnak éjjel. Nem viccelek, tényleg volt, hogy hajnali 1 óra körül hallottam, hogy motoznak a sufninál, és beindítják a mosást.

Mindenezek mellé csak adalék, hogy a mosógép érmével működik. Egy érme másfél órára biztosít áramot a sufniban, ezalatt akár egyszerre is működhet a mosó- és a szárítógép. Érmét általában hónap elején veszünk, amikor kiperkáljuk a lakbért. Ha elfogy, és nagyon kell, vehetünk még, de ahhoz az kell, hogy a főbérlő vagy az alkalmazottja -kiderült, hogy valami családi szál fűzi őket össze- erre járjon. Ez az utóbbi napokban nem történt meg. A ruhák egyre halmozódtak a szennyestartóban. Vasárnap aztán végre a birtokunkba került -durva számítás szerint- 1 hónapra elegendő mosóérme. Nagyon valószínű, hogy ezzel más is így volt, ugyanis másnap délelőtt az olaszok teregettek.:) Fogtam egy nagy adag ruhát, és megközelítettem a mosásra kijelölt helyet. Pfff... a mosógép tele volt. Fogalmam sem volt, kinek ruhái forogtak a gépben. Otthagytam a ruhákat -ezzel jeleztem, hogy a közeljövőben szeretnék mosni-, visszavonultam a lakásba, és a nappali ablakán keresztül szemléltem a helyzetet. A mosógép és az érmés dobozka is jelzi, hogy mennyi idő van még hátra a mosásból, illetve az érme érvényességi idejéből. Az általam kiszámolt idő múlva ismét kimentem. Mosási szándékkal. Addigra kisakkoztam, hogy a mauritius-iaké a ruha. (Nem volt nehéz, hiszen időközben kivonult egy srác egy óriási kukászsáknyi szennyessel.) Semmi perc alatt mellettem termett az egyik srác, nyomában az egyik mamával. Szerencsére Attila éppen akkor ért haza a boltból, és hozta hátra a biciklit, így én sem voltam egyedül. Megérdeklődtük, mikor moshatunk. A srác lazán közölte, hogy amikor ők végeznek. Döbbent kérdésemre, miszerint ez a nagy zsák ruha kimosását jelenti, igennel válaszolt. Mondtuk, hogy nem. Nekünk is van szennyesünk, nekünk is kell mosni. Van 2 adag ruhánk, azt most kimossuk, utána megint övék a pálya. Attila még azt is hozzátette, hogy nem tudja, hányan vannak, de nagyon sok ruhájuk van.:) A srác csak helyeselt.

Az már csak hab a tortán, hogy a szárítógép kipurcant. Mivel tegnap délután, amikor lejárt a program, és kiaggattam volna a ruhákat száradni, leszakadt az ég. Fehéreket a szárítóba, feketéket a mosógépbe, érme bedobva, mindkét gép elindítva. Másfél óra múlva két adag vizes ruhát kaptam, mivel a szárítógép csak megforgatta a ruhákat, de nemhogy szárazak, még melegek sem voltak.:/ A szobai szárító dugig, éppen elfér rajta az összes ruha.

Ma süt nap, de a mauritius-iak tegnap kimosott ruháival van tele a szárítókötél. 2 nap múlva jön Bence. Remélem, az ágynemű addig megszárad!:)

Csakazértis grilleztünk

Ádám, Csöpi unokája a nyári szünetből 1 hónapot itt töltött. Megbeszéltük, hogy ezalatt legalább egyszer csapunk egy kerti partit. Nem esett állandóan az eső, de amikor mindenkinek jó lett volna, nyilván igen. A grillezés folyamatosan halasztásra került. Aztán eljött az utolsó hétvége, az utolsó lehetőség. Szombaton szép idő volt, ahogy kell. Biztosra vettem, hogy vasárnap eső lesz. Úgy tűnt, tévedtem. Délelőtt nagyon szép idő volt, sehol egy felhő. Csöpiéknek du. 3-ig programjuk volt, utána az időtől tettük függővé, hogy mi legyen. Mondanom sem kell, hogy ahogy közeledtünk a 3 órához, egyre rosszabb lett az idő. Biztos, ami biztos, a húst bepácoltam. Ha más nem, megsütöm a sütő grillező funkciójával, mert az is van.:)

Nem sokkal a magyar nagydíj után Csöpiék bejelentkeztek, hogy megérkeztek, jöhet a sütögetés, mivel az eső elállt, az ég kitisztult. Ha nem az utolsó lehetőség lett volna, valószínűleg hagyjuk az egészet, de mivel az volt, és nagyon rákészültünk, fogtuk a bekészített cuccokat, és átvonultunk. Mialatt Attila a tűzgyújtással volt elfoglalva, elkezdett cseperegni az eső. Na, ezen a ponton már nem voltunk hajlandóak feladni. Fogtunk egy esernyőt, eleinte azt tartottuk az éledező tűz fölé. Később Csöpinek szuper ötlete támadt: a grillsütő pihenésekor az esőtől való védelmét biztosító nylonzsákot csipesszel az ereszcsatornához és a szemben lévő szárítókötélhez erősítettük, a lefiggyedő részt partvissal kitámasztottuk. Igazi balkáni hangulatú előtetőt pattintottunk.:)

Mire ezzel végeztünk, és elégedetten szemléltük a végeredményt, az eső elállt, és már vissza sem jött. Magam előtt látom, ahogy a felhők ujjal ránk mutogatva, térdüket csapkodva röhögnek rajtunk, hogy milyen jól megszívattak bennünket azzal, hogy kicsavarták magukból a maradék vizet.:)
Legközelebb már tudni fogjuk, hogy kell esőben grillezni.:)

Helyettesítés

Múlt pénteken Reni hazament 2 hétre, és megadta 2 családnak a számom, ahol időnként szokott vigyázni a gyerekekre, hátha kellene nekik bébiszitter, amíg ő otthon van. Őszintén szólva azt hittem, hogy csak akkor hívnak, ha minden kötél szakad, hiszen mégis Renit ismerik ők is, a gyerekek is, és ha ő nincs itt, akkor kétszer is meggondolják, menjenek-e valahova. Csupán 2 hétről van szó. Meglepődtem, amikor pénteken este csörgött a telefon, és az egyik anyuka az iránt érdeklődött, másnap este tudnék-e vigyázni a gyerekekre. Persze, hogy tudtam.

Kicsit féltem, mert nem tudtam, hány gyerek van. Valahogy azt éreztem, hogy ez a 3 gyerekes család, és tényleg. Egyszer Reni mesélte, hogy volt olyan este, amikor a legnagyobb úgy túlpörgött, hogy meg kellett mosni hideg vízzel az arcát. Ajaj...:)

Azt az eligazítást kaptam a szülőktől, hogy a gyerekek majd szólnak, ha álmosak, és menni akarnak aludni. Meg is lepődtem rendesen, de nem az én dolgom. A kislány (4 éves) tényleg szólt viszonylag időben. Viszonylag, mert talán kicsivel elmúlt este 9. Szerintem egy 4 évesnek ez igen késő, de ha azt mondták, szól, akkor meg kellett várnom. Az 5 év körüli és a 7 év körüli fiú még megnézte néhány focimeccs összefoglalóját, majd 10.30 körül a nagyobb is elvánszorgott aludni. Az 5 évesnek nem akart leragadni a szeme. Az esti műsorok közül a pankrációt választotta. Klassz. Nem sokkal éjfél előtt megkérdeztem, biztosan nem álmos-e, hiszen mindjárt éjfél. Valószínűleg az éjfél szó volt sokkoló számára, hiszen azonnal felpattant, kikapcsolta a tévét, és ment aludni.:)

A héten újabb telefont kaptam az anyukától, hogy szombaton ráérnék-e megint vigyázni a gyerkőcökre. Naná.:) Éppen vacsoráztak a gyerekek, és mielőtt a szülők kiléptek az ajtón, elmondták a tegnapra vonatkozó szabályokat: a fiúk kimehetnek még játszani a parkba, de este 8-kor be kell jönni, 9-kor pedig lefekvés. Nehezményezték, de elfogadták. Amikor eljött a 8 óra, elkezdtem aggódni, hogyan fogom behozni a fiúkat, miközben a lakáson belül egy 4 éves testi épségére kell vigyáznom. Szerencsére megoldódott a probléma, 8 után pár perccel egymás után érkeztek a srácok. A nagy a tévé elé, a kicsik az ugrálóvárba mentek, és legnagyobb meglepetésemre 9-kor a nagy kikapcsolta a tévét, kijött az udvarba, és közölte az öccsével meg a húgával, hogy lefekvés. Zokszó nélkül elhagyták az ugrálóvárat, és mentek átöltözni. Csak lestem. 9.30-ra már mindenki a saját szobájában várta az álommanókat. Amikor mondtam a hazaérkező szülőknek, hogy 9-kor maguktól mentek a gyerekek aludni, az anyuka cinkosan rámnézett, hogy nyugodtan megmondhatom az igazat.:) Hallottam, amikor meglepetten adta tovább az információt a férjének, miszerint a fiúk 8-kor bejöttek, 9-kor pedig mentek aludni.:)

Reni jövő héten hazajön, én meg fájó szívvel adom vissza őket. Én csak a helyettesítő gyerekőr vagyok.:)

IKEA

Nem gyakran hallgatom a rádiót, amikor egyedül vagyok itthon. Attilának szüksége van háttérzajra, zenére. Reggel, amikor felkel, este, amikor hazaér, az első dolga, hogy bekapcsolja a rádiót vagy a tévét. Valaminek szólni kell.:) Nem bánom, de amikor egyedül vagyok itthon, sokszor csak élvezem a csendet.:)

Ma mégis bekapcsoltam a rádiót. Zenére vágytam. Újakra, még nem hallottakra, vagy éppen olyanokra, amiket csak a rádióban hallhatok. Amilyen szerencsém van, az általam választott időben igen ritkán volt zene az általam kedvelt adón (Dublin Q102), ám annál több beszéd. Nem is nagyon figyeltem oda, csináltam a dolgom. Aztán egy szóra felkaptam a fejem. Mintha azt mondta volna, hogy IKEA. Á, biztos rosszul hallottam. Korábban olyan hírek keringtek, hogy júniusban nyit a dublini IKEA. Még csak július van.:) Hegyeztem a fülem. Telefonos riport egy hölggyel egyenesen az IKEA-ból. A hölgy rendkívül izgatott volt. Azt mondta, gyakorlatilag minden készen van a hétfő nyitáshoz. Nocsak! Még a végén sikerül. Igaz, nem június, de 1 hónapos késés Írországban tökéletes pontosságot jelent.:)

Nem hagyott nyugodni a dolog, úgyhogy utánanéztem a neten. Megtaláltam kőkeményen leírva, hogy június 27-én hétfő nyit a dublini IKEA. Hiszem vagy nem, ez már így lesz.:) Bár sosem gondolkoztatott el, honnan jött az IKEA név (azt gondoltam, svédül lehet valami értelme, pl. bútor:D), mindenesetre a cikkből ezt is megtudtam. IK - az alapító monogramja (Ingvar Kamprad), E - a farm, ahol Ingvar felnőtt (Elmtaryd), A - a farmhoz legközelebb található svéd falu (Agunnaryd). Na, már ezt is tudom.:)

Harc az esővel

Tegnap délután igen szépen sütött a nap, ezért úgy gondoltam, gyorsan bedobok egy mosást, és meg is szárad. Eddig jó volt terv. Ott hibáztam, hogy elbíztam magam. Nagy merészen éjszakára is az udvaron hagytam a ruhákat lógva. Ez volt a baj. Éjjel félálomban úgy hallottam, mintha esne az eső. Kiugrottam az ágyból, tizedmásodperc töredéke múlva már az ablaknál álltam, és szomorún konstatáltam, hogy bizony, esik. Szegény ruhák bánatosan lógtak a kötélről, de az éjszaka közepén, pizsamában nem tudtam a segítségükre sietni. Fonnyadt arccal, és abban reménykedve, hogy reggelre eláll az eső mentem vissza aludni. Reggelre nem állt el, sőt. Attila éppen indult volna dolgozni, amikor elkezdett zuhogni. Jaj...

Adtam magamnak és az esőnek még egy kis időt, azt vártam, hogy legalább annyira elálljon, hogy a mosósufnit ronggyá ázás nélkül meg tudjam közelíteni. Miután ez 10 óráig nem következett be, fogtam a mosószert és az érmét, majd kivonultam. Egy rövid programmal újra átmostam az esővízzel és némi porral alaposan átitatott ruhákat. Maradt idő egy másik gyorsprogramra -egy érme másfél órán keresztül biztosít áramot a mosáshoz-, azalatt kicsit szárítottam a többszörösen átmosott ruhákon. Miután mindezzel végeztem, és éppen a gépből szedtem ki a ruhákat, különös dolog vonzotta magára a tekintetem. A mosósufni deszkái között besütött a nap. Mi a fene? Kikukkantottam a sufniból, megvizsgáltam az eget. Igen, az eső elállt, és igen, süt a nap, holott pár perccel ezelőtt még nem mertem elhagyni a lakást esőkabát nélkül. Gondoltam egy merészet, és kiteregettem a ruhákat a kötélre. Azóta kint lógnak. A nap megállás nélkül süt, időnként a szél is besegít a szárításba, úgyhogy meg kell jegyezzem, most jól döntöttem. Az más kérdés, hogy bár el kellene slattyognom a boltba, de nem merek mozdulni. Félő, hogy amit befordulok a sarkon, elered az eső. Kicsit még hagyom a ruhákat lengedezni a nyári szellőben -ennyi nekik is jár:)-, aztán véget vetek a napozásnak, és nekivágok a bevásárlótúrának.

Mi a történet tanulsága? Talán annyi, hogy majdnem 2 év után is meg tudom magam szívatni azzal, hogy elbízom magam az ír időjárással kapcsolatban.:)

Beköltözés

Egy ideje fontolgattam már a költözést, de mindig elvetettem. Nem volt kedvem megoldást keresni arra a problémára, hogy miként lehetséges majdnem 2 év blogtermését átköltöztetni úgy, hogy a dátumok megmaradjanak. Régi blogszolgáltatóm legújabb akciója viszont hirtelen cselekedetre sarkallt: anélkül, hogy bármit átköltöztetnék, egészen egyszerűen mostantól itt folytatom tovább. A korábbi bejegyzések pedig továbbra is elérhetőek maradnak a régi helyen. Amennyiben érdekel(nek) valakit.:)